Ö N É L E T R A J Z
(a Sárospataki Teológiai Akadémia felhívására)
Születtem 1919. március 9-én Zemplén legdélibb falujában, Kesznyétenben. Az otthoni elemi után tanulmányaimat Patakon végeztem. Az akadémia harmadéve befejezésével, élünkön Bertalan Imre szeniorral néhányan egy kőműves és egy ács vezetésével megépítettük Nagykázmér pusztatemplomát Felső-Zemplénben, majd exmittálásunk után Szegilongon folytattuk (itt már többen) templomépítő munkánkat. Innen rövid hazalátogatásom után Kassára vonultam be a VIII. hadtesthez, ahol két hónapi kiképzéssel elvégeztem a tartalékos tábori lelkészképző tanfolyamot, s leszerelve esperesünk a Bodrogköz visszacsatolt részére helyezett, Bacskára, mely egy eklézsiabokor (Battyán, Lelesz Bély, Kaponya) missziói egyházközségnek minősített központja volt. Itt kaptam karácsony előtt felszólítást, hogy jelentkezzem frontszolgálatra és adjam be tartalékos tábori lelkészi kinevezésem iránti kérvényemet. Nem sokkal utána visszajött azzal, hogy elkésett. Bacskáról Ujcsanálosra helyeztetvén készültem fel 1944 nyarán papi vizsgámra "Kesznyéten vallásrajza"c. dolgozatommal. Gazdag termést hozó volt a nyár, verőfényes, szőlőérlelő az ősz, de délkelet felől már közeledett a front, mikor vizsgánk végén Szabó Zoltán professzorunk a Dán 3-ból hirdette számunkra az Igét, melynek erővonala a hitvallás volt: "a mi Istenünk ki tud minket szabadítani az égő tüzes kemencéből … De ha nem tenné is, az arany állóképet nem imádjuk". Ki is szabadított: mint egy tüzes üszköt kikapott a zsarátnokból (Zak 3,2). Ui. egy orosz katona megölésével vádoltak mint oficírt, spiont, germánszkit, fasisztát. Látszólag egy véletlenen múlt életben maradásom. Tarcali segédlelkész voltam volna, de öreg principálisom a község kiürítésének a rendeletére hazaküldött szüleimhez. Innen viszont a lelkipásztor menekült el. Falum népével előbb robotra jártam, ahonnan azonban egy-egy temetési szolgálatra kikértek. S mikor másodszor vagy harmadszor jöttek engedélyért a ruszkihoz, végképp mentesített a közmunkától. Az alatt, míg a lelkipásztor távol volt, a falu népéből tizenhármat temettem el. Egy vasárnap, istentisztelet után sok orosz katonát is eltemettem a templomkertben ásott tömegsírjukba. Mikor öt év múlva lelkipásztorrá választottak, a szülőföld természetes kapcsolata mellett sokat nyomott a latban, hogy - mint mondták - "együtt szenvedtünk" - s hozzá tették: "Volt, aki halottainkat eltemette".
Az oroszok sűrűjének elvonulásával mindjárt hozzáfogtam úgyszólván legfontosabb "egyháztörténeti" feladatomhoz: a parókiális könyveken kívül fóliánsaink (matriculák, protocollumok etc.) felkutatásához. Expedícióm sikerének örömét majd csak megválasztatásom után árnyékozta szomorúság, mikor a leltárból kitűnt néhány fóliáns hiánya. Valószínűleg egy szatócsbolt "értékesítette" - papírzacskók céljára. Ma is kárvallottnak érzem magam pusztulásán ez uikumoknak. A még meghagyott (36 kh) javadalmi földem - hivatalosan fogalmazva - a "mezőgazdasági fejlesztési járulékot" fizetendők közé sorolt. Presbiter volt nagyobb részük a szerencsétleneknek. 1950-ben a gyülekezet beszolgáltatta helyettem a rám kivetett egyezer darab tojást. A képtelen esetek és számadatok közül földműves népünk kizsákmányolásáról csupán egyetlen jelzés: 1951-ben csak zsírt öt mázsát szolgáltattam be. A "kiigényelt" parókiát öt év múlva, 54-ben, akkor is csak részben adták vissza - miután egy pót-iskolaépület elkészült. Addig nem házasodhattam. Közben 4/5 részét államosították, éppen mikor felszámolták az egyházkerületet is. Fellebbezésemre nem túl soká egyszerre hozta a két végzést a postás: a telekkönyvi átírásról és a visszatelekkönyvezésről. Sok apellációt, instanciát írtam híveimnek, általában a falumbelieknek. Megyei, járási hatóságokkal, "kiküldöttekkel" hadakoztam.
Három ízben nem kaptam hitoktatási engedélyt. Az iskolai hitoktatást a hetvenes évtized elején még tartani tudtam. Végül is úgy maradt abba, hogy sehol sem lehetett megtalálni a beírásra kijelölt pedagógust. Előző időkben még felsőbb hatósági kiküldöttek is ültek a teremben, lebeszélni a beírató szülőt. Miután az iskolai vallásoktatás lehetetlenült, fokozódott a konfirmáció elleni támadás, Istené a dicsőség és hála a hatástalanságért. A történelmet csupán felidéző szűkszavú mondatok ezek, mint ilyenek is csak szemelvények, mögöttük egész fejezetek vannak a gyülekezet küzdelmeiről, lelkipásztora életéből, aki a megszállás korszakában szolgálta faluját. - Egyébként nagy méretű, 43 m-es tornyú templomunkon kétszer végeztettünk generális renoválást, előbb 50 éves jubileumán egész külsőjén, a 75. évfordulón a belsején úgy is, hogy a régi villamos vezetékeket is elrejtettük. Csak egy kereszteletlen gyermekről tudok, ha meg nem keresztelték ezt is édesanyja pátriájában, Túrkevén. Ritka ifjú maradt konfirmálatlan, de gyermekeiket általában ezek is konfirmációra bocsátották. Szolgálati időm alatt társadalmi temetés nem volt, de öt funkcionárius végtisztességtételére a párt jogot formált magának - olykor a család ellenére. A hatvan éves korhatárt elérve, még 11 évig maradtam szolgálatban. Két hitvestársam siratom még most is. Második feleségem lakása kapcsán kerültem Debrecenbe. Nagy meglepetéssel ért a "tiszteletbeli teológiai tanár"-i címmel való kitüntetésem örömhíre. Gondolataimban sem fordult meg soha ez az érdemem feletti megbecsülés. Ez alkalommal úgy érzem, kötelességem eltöprengeni, meditálni, töprengeni, megválaszolni, van-e közöm nekem a tanári munkához.
Gimnaziális fokon korán és sokat tanítottam. Még elsős koromban osztályfőnökünk, Erdélyi tanár úr, aki a számtan - mértant és az éneket tanította, az évzáró vizsga előtt valami másfél hónappal megbízott egy legyesbényei osztálytársam instruálásával, megszabva a "tandíjat" is 12 pengőben, mit Berci édesanyjától előre meg is kaptam. Tanítottam, nevelősködtem egész pataki pályám alatt. Öt-hat tanítványom is volt egyszerre, egy-egy osztálytársam is olykor. Bacskai káplánságom alatt a helmeci polgáriba készítettem elő fiúkat, lányokat, Tarcalon magántanulókat többnyire Patakra. Újcsanáloson másodszori káplánságom idején legényeket a dolgozók gimnáziumába a miskolci Lévay vizsgáira. Ez utóbbiak közül is többen futottak be sikeres pályát. Megírtam Kesznyéten nyelvjárásának külön-külön pályadíjnyertes két kötetét. Országos néprajzi találkozókra (Szeged, Zalaegerszeg, Eger) előadásokkal bíztak meg. Sok néprajzi nyertes pályamunkát írtam, minek következtében a TIT, a Néprajzi Társaság, majd a Kazinczy Ferenc társaság is tagjává választott. A Magyar Történelmi Társulat tagjai közé választatván székfoglalót tartottam. Pályám későbbi szakaszában lelkészi kiskörökön, egyházmegyei értekezleteken, kerületi lelkésztovábbképző tanfolyamokon többször szolgáltam igehirdetésekkel, előadásokkal, sőt egyszer-egyszer ilyen feladattal a szomszéd egyházmegyék (Egervölgy, Abaúj) is meghívtak. A kiváló bőcsi lelkipásztor sokszor igényelte történelmi előadásom, igeszolgálatom a kurátori számadást követő ünnepélyes presbiteri gyülekezetben. Egy egyháztörténeti munkácskám pedig abból az előadásomból nőtte ki magát, melyet Bőcsön rendezett körzeti presbiteri konferencián felolvastam.
A kerületi egyháztörténeti szakcsoport tagja, majd a belőle hasadó néprajzi szekció vezetője voltam. A DK két szekciójában is állandó meghívottként sokszor vettem ki részem előadóként, igehirdetőként. Több mint 20 dolgozatom jelent meg nyomtatásban, köztük két könyvem s két különnyomat, a többi gyűjteményes kötetekben, folyóiratokban. Talán legjobban örülök a jubileumra elkészült s a Magyar Nyelv-ben két folytatásban közölt "A Vizsolyi Biblia nyelve" c. munkámnak, mely grammatikában tárgyalja (hangtan, szótan, mondattan) a témát. (Sajnos: egyházi berkekben nem ismerik, vagy csak nem tartják számon.) Ugyanebben a folyóiratban jelent meg már előbb, nyelv-és gazdaságtörténeti tanulmányom: "Mi volt a füvönosztás?" Kéziratban lévő munkáim száma több a hatvannál, közöttük számos a többkötetes alkotás. Van néhány félig kész, terjedelmesebb munkám is. Legtöbb azonban impúrumban vagy csupán ömlesztett anyában nyugszik. Van aztán több-tízezer szócikkem, egy Kesznyéteni Szótár matériája, de 1/3-a még csak noteszokban, cédulázatlan. Talán ha hamarabb megyek nyugdíjba…
Lelkipásztorságom kezdetén szülő-és szolgálati helyemről két kötetet terveztem: magának a helynek és egyházának történetét. Egyszóval úgy tekintettem a falut, hogy - miként az ellipszisnek - két fókusza van. De a gyújtópontok közeledésével az ellipszis a kört közelíti, s majd a két fókuszpont egymást elfedve, egymásra találva centrum lesz, a kör középpontja. Kesznyétenben én még láttam - ha csak nyomaiban is - a közös centrum maradványát: az ősi teokrácia emlékét. Ezt sugallja még a templom látványa is a központban. Nekem így képzik meg "a szabad egyház szabad államban" is.Elmenvén tegyetek tanítványotokká minden népeket!
Debrecen, 1996. szeptember 18.